Tanítás – a haragról

Részlet Szvámi Ráma: Élet a Himalája mestereivel című könyvéből

Mikor Szvámi Ráma úgy érezte, hogy elérte a tökéletességet és nincs már mit tanulnia, mestere elküldte, hogy látogasson meg néhány bölcset.

„Elsőként egy olyan szvámihoz látogattam, aki arról volt híres, hogy szinte sohasem beszélt. A világtól visszavonultan élt. Sohasem törődött vele, mi zajlik körülötte, sohasem nézett fel. Útközben szóba elegyedtem a közelében lakó falusiakkal, akik ezt mesélték:
– Nem beszél senkivel, és nem is néz senkire; még csak nem is eszik. Három hónapja ül ugyanazon a helyen, anélkül, hogy egyszer is felállt volna. Sohasem láttunk még hozzá hasonló embert.
Ezt az állapotot adzsagarvrittinek nevezik, ami „óriáskígyó hajlamot” jelent. Az óriáskígyó hosszú ideig egyfajta alváshoz hasonló állapotban marad. Ugyanígy vannak olyan bölcsek, akik napokig nem mozdulnak meg, hanem mélymeditációs állapotban maradnak.
Amikor odaértem hozzá, egy banyan fa alatti dombocskán ült mosolyogva, csukott szemmel, mintha csak ő volna a világegyetem ura. Sohasem viselt ruhát, lehetett nyár, tél, jöhetett az esős évszak. Bőre vízállónak tűnt, mintha csak egy elefánt bőrét látta volna az ember. Semmiféle tulajdona sem volt, de teljesen elégedett volt.
Amikor először pillantottam meg a leírt helyzetben, arra gondoltam: „Legalább némi illemtudás szorult volna belé.” Majd így fűztem tovább gondolataimat: „Mesterem azt mondta, hogy látogassam meg, és tudom, hogy mesterem nem kér olyasmire, amivel az időmet pazarolnám. De így csak a testét láthatom.” Megérintettem a lábát.
Nem érzékelte a külső ingereket, valahol máshol járt. Háromszor, vagy négyszer köszöntettem: „Üdv, mester; hogy vagy?” Egyszer sem válaszolt. Nem mozdult, nem felelt. Erre elkezdtem masszírozni a lábát.
Gyakran tesszük ezt, amikor egy tanító fáradtnak érzi magát. Azt hittem, hogy hálás lesz érte, de e helyett, belém rúgott. Úgy megrúgott, hogy egészen a meredek hegyoldal aljáig gurultam, majd végül egy tóba pottyantam. Fákon és sziklákon estem keresztül lefele menet, és végül számos, fájdalmas horzsolással értem „vizet”. Forrt bennem a bosszúvágy. „Vajon miért tette ezt? Tisztelettel közeledtem felé, elkezdtem masszírozni a lábát és erre belém rúgott. Ez az ember nem bölcs. Majd én móresre tanítom. Mindkét lábát eltöröm. Kétszer akkora fájdalmat okozok neki, mint ő nekem.”

 Tényleg bosszút akartam állni. Arra gondoltam, hogy mesterem talán azért küldött hozzá, hogy én leckéztessem meg őt.
Amikor felmásztam a hegyre, hogy kitöltsem rajta dühömet, felegyenesedve ült és mosolygott.
– Hogy vagy fiam? – kérdezte.
– Hogy vagyok? Azt kérdezed, hogy vagyok, miután belém rúgtál és legurultam a hegyről?
– Mestered azt mondta, hogy négy dolgon kell úrrá lenned, és máris elveszítetted uralmadat az egyik felett. Azért rúgtam beléd, hogy próbára tegyelek, mennyire vagy ura a haragnak. Most olyan dühös vagy, hogy semmit sem tanulhatsz itt. Nem vagy nyugodt. Nagyon éretlen vagy még. Nem követed oly önzetlen mestered szellemi tanításait. Mit tanulhatnál hát így tőlem? Nem vagy felkészülve a tanításaimra. Távozz!
Senki sem beszélt még így velem. Amikor végiggondoltam mit mondott, rájöttem, hogy igaza van; teljesen úrrá lett rajtam a düh.
– Tudod, miért érintjük meg a bölcsek lábát? – kérdezte, majd egy szép perzsa hiedelmet idézett:

Egy bölcs élete legjobb részét adja oda, ajánlja fel önként az Úr lótusz-lábánál.
Az emberek általában csak az arcról ismernek meg;
a bölcs arca azonban nem itt található; az Úrnál van az.
Az emberek csupán a lábát találják itt, ezért a lába előtt hajtanak fejet.

– Ilyen alázatosnak kell lenned, amikor megérinted egy bölcs lábát. Most nem maradhatsz itt tovább. Menned kell – mondta.
Könnyekre fakadtam, és az járt a fejemben: „Pár napja még azt gondoltam, hogy tökéletes vagyok, de bebizonyosodott, hogy ez nem így van.”
– Mester, vissza fogok jönni hozzád, ha már valóban legyőztem az egómat.
Útnak indultam.

Az élet minden rúgása és csapása megtanít minket valamire. Nem számít, honnan kapjuk ezeket, álruhában jelentkező áldások ezek, de csak akkor, ha hajlandók vagyunk tanulni belőlük. Buddha mondta: A bölcs ember semmit sem nevez rossznak. Az élet minden csapása a fejlődéshez vezető újabb lépést jelenti számára, feltéve, ha tudja, hogy miként használja fel.”

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Hírlevelünkben értesítünk a jógastúdió aktuális programjairól, híreiről, változásokról, megjelent írásairól.