Egyszer volt egy nagy kolostor Kína egyik részén, ahol körülbelül 500 szerzetes élt. Mindannyian az önmegvalósítás útját gyakorolták mesterük irányítása alatt. Egy nap egy férfi elment a kolostorba, hogy tanítványa legyen. Azt mondta a zen mesternek: “Mester, meg akarom ismerni önmagam. Meg akarom tudni az igazságot.”
A zen mester ránézett és azt mondta: “Ha meg akarod ismerni az igazságot, akkor az egész életedet kockára kell tenned. Lehet, hogy az egész életedbe beletelik, hogy megismerd, és még sincs garancia arra, hogy ebben az életben megtalálod az igazságot. Készen állsz erre?”
A tanítvány azt mondta: “Uram, azért jöttem ide, hogy ne forduljak vissza. Készen állok rá.”
A mester így szólt: “Ha ez így van, akkor tegyél meg egy dolgot. Ebben a kolostorban 500 szerzetes van. Te gondoskodsz a rizsdarálásukról. Csak verjed a rizst reggeltől estig. Amikor elfáradsz, menj aludni. És amikor reggel felébredsz, akkor kezdd el újra verni a rizst. Ne csinálj semmi mást. Ne gondolj semmi másra. Csak kövesd ezt az utat. És ne gyere hozzám többé. Majd én magam jövök hozzád, ha szükség lesz rá.”
A fiatalember elkezdte döngölni a rizst, ahogyan a mestere utasította. Abban a kolostorban 500 tanítvány élt, és mindannyiuknak szüksége volt időnként ételre. Ezért korán reggel felkelt, és elkezdte a rizsdarálást estig. Amikor elfáradt, elaludt ugyanabban a szobában, ahol a rizst verte. Nem beszélt senkivel, és senki sem ment oda hozzá meglátogatni.
Néhány hónapig, miközben a rizst verte, számtalan gondolat jutott eszébe folyamatosan. De amikor a gondolatok nem kaptak új témát, maguktól is elhalványultak. Lassan-lassan a gondolatai is kezdtek alábbhagyni. Néhány év múlva már a nevét is elfelejtette. Mindig csak hallgatott, és gondolattalanul püfölte tovább a rizst. Nem meditált, és nem olvasott semmilyen szentírást.
A kolostor fő tanítványai ostobának és maguknál sokkal alacsonyabb rendűnek tartották őt. Tizenkét év telt el így. Tizenkét év elteltével egy nap a zen mester bejelentette, hogy lassan közeledik az élete vége, és ki kell választania az utódját, aki utána ennek a kolostornak a vezetője lesz. Ezért bármelyik tanítványa, aki önmegvalósítottá vált, jöjjön el, és írjon néhány sort az ajtaja mellé éjszaka. Néhány sort, amely az egész élettapasztalatát lefedi.
Sok tanítvány gondolt erre. A kolostor egyik vezető tanítványa odament, és odatett az ajtóhoz néhány jól átgondolt sort. Nagyon jól ismerte a buddhista szentírásokat, és minden tanítvány úgy tekintett rá, mint mesterük lehetséges utódjára. Ezt írta: “Az elme olyan, mint egy tükör, amelyen a gondolatok és vágyak pora felgyülemlik. Ezt a port lesöpri a meditáció. Akinek a por eltűnik, és az elme tükre tisztává válik, az elérte az üdvösséget”.
Amikor a mester reggel felébredt, és meglátta ezeket a sorokat, nagyon dühös lett, és így szólt: “Melyik idióta írta ezt a sok szemetet ide?”. A főtanítvány hallgatott. Pedig a sorok, amiket írt, tele voltak bölcsességgel…
De mindez csak könyvből szerzett tudás volt. A főtanítvány nagyon okos volt; megírta a sorokat, de nem írta alá, mert ő maga sem volt biztos benne, hogy helyes-e vagy sem, mivel nem volt önmegvalósító.
A mester teljesen elutasította ezeket a sorokat. Mindenki meglepődött, amikor ezt látta. Ez az eset az egész kolostorban beszédtéma lett. Két törekvő, miközben erről a témáról beszélgettek, elhaladtak a tanítvány mellett, aki 12 évvel ezelőtt érkezett oda, és éjjel-nappal rizst püfölte. Halkan felnevetett, miután végighallgatta mindkettőjük beszélgetését.
Mindkét tanítvány megkérdezte tőle: “Miért nevetsz?”. Azért kérdezték, mert az a válaszadó szerintük egy nagyon jelentéktelen szerzetes volt. Soha senki nem látta őt szentírást olvasni vagy meditálni. Mindenki bolondnak tartotta, aki csak folyton rizst döngöl. Abban a kolostorban nagy tudósok voltak, ez a rizskörmölő pedig nem jelentett nekik semmit.
Ezért is csodálkoztak, amikor látták, hogy mosolyog. Ismét megkérdezték tőle: “Miért nevettél?”. A rizskörmös azt mondta: “Azért nevettem, mert a mester igazat mond. Ezek a sorok mind szemét. Ezeknek a soroknak nincs értékük.”
A tanítványok megdöbbenve kérdezték tőle: “Tudsz-e ennél jobb sorokat is írni?” A rizsörlő így felelt: “Hát, nem tudok írni, mert analfabéta vagyok. De igen, tudok néhány sort mondani, és ha meg tudod írni azokat a sorokat, akkor kész vagyok veled tartani.”
Megegyeztek, így hát a mester szobája közelébe mentek. Várták, hogy a mesterük ismét ugyanígy reagáljon. A sorok, amiket mondott, hogy írjanak, mindenki számára irreálisaknak tűntek: “Az elme csak illúzió. Nincs elme, és az elmének nincs tükre sem. És amikor az elme nem létezik, hol fog leülepedni a por? Aki ezt tudja, az megismerte az igazságot.”
Amikor a mester meglátta ezeket a sorokat, az éjszaka közepén felkelt, és eljött a fiatal válaszadóhoz, miközben az aludt. Felébresztette, és így szólt: “Fogd ezt, fogd a botomat és vedd a köntösömet. Mától kezdve te vagy az utódom. De most azonnal hagyd el ezt a kolostort, és menj el innen valamivel messzebbre. Tudom, hogy ebben a kolostorban nagyon sok olyan tudós van, aki felsőbbrendűnek tartja magát nálad. El fognak tenni láb alól téged, mert nem tudják elviselni, hogy egy egyszerű válaszadó megvilágosodott, míg ők nem tudtak.
Mindent megkaptál, amim van, és mindezt rizsdarálás közben szerezted meg. És tudom, hogy bárhová mész, az emberek elkezdenek majd hozzád jönni, mert amikor egy virág kivirágzik, az illata mindenfelé terjedni kezd.”
Így hát a rizsdaráló törekvő elment a kolostorból.
Sokan azt gondolják, hogy meditálni csak úgy lehet, ha egy helyen ülünk csukott szemmel. A valóságban azonban ez nem így van. A meditációt akár séta közben is lehet gyakorolni. Meditálni lehet még munka közben is. A meditáció valódi jelentése az, hogy bármit is csinálsz, annyira elmerülsz benne, hogy még a testeddel sem vagy tisztában. Mint az a rizsőrlő, aki annyira belemerült a rizskörmölésbe, hogy nem volt semmi érzéke önmagához, és egy nap rizskörmölés közben elérte az önmegvalósítást.
Hasonlóképpen, a zen azt jelenti, hogy mindig a jelen pillanatban kell lenni, anélkül hogy másra gondolnál, mert az elme addig létezik, amíg vannak gondolatok. Amikor eloszlanak a gondolatok, akkor az elme ereje is eltűnik, és amikor az elme már nem tud téged kontrollálni, akkor csak a saját tiszta éned marad.
Valójában nincs szükségünk semmilyen más lelki gyakorlatra ahhoz, hogy megismerjük valódi természetünket. Csak teljesen el kell vesznünk abban, amit éppen csinálunk, annyira bele kell merülnünk a munkánkba, hogy az végül meditációvá váljon. 
